Benedek pápa tanítása a keresztségről

Június 11-én, hétfőn este a Lateráni Szent János-bazilikában, a pápa székesegyházában kezdődött meg a római egyházmegye háromnapos lelkipásztori találkozója, amely idén a keresztség szentségét elemezte. Hosszú, félórás megnyitó beszédét XVI. Benedek pápa szabadon fogalmazta a bazilikát megtöltő római egyházmegyés papok, szerzetesek, diakónusok és lelkipásztori munkatársak előtt. 

Idézte a Máté evangélium végéről Jézus missziós parancsát, mely az apostolokat tanítani és keresztelni küldi. Miért kell egyáltalán keresztelni? – tette fel a kérdést a pápa és sorra vette válaszának elemeit.

Az Úr a tanítványaitól azt kéri, hogy kereszteljenek az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. Nem azt kéri, hogy a nevében, miként a helyettes szól vagy cselekszik a főnöke nevében. Ez a görög „eisz” a Szentháromság nevébe történő beillesztést, teljes bemerülést jelenti. A pápa idézte Jézus tanítását Isten nevéről, amikor a feltámadást tagadó szadduceusokkal szemben Istent Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevezte. Az Isten e három pátriárkának a nevét a sajátjává teszi, így ők teljesen Istenbe merülve, Isten nevévé válnak. Istenben vannak, benne élnek, mert Isten nem a holtak, hanem az élők Istene. Pontosan ez történik a keresztségben is: belekapcsolódunk Isten nevébe, ehhez a névhez tartozunk, az ő neve a mi nevünk lesz és mi az ő tanúságtevői leszünk.

A teológus pápa a bevezető gondolataiból három következtetést vont le. Először is az Istenbe kapcsolódás révén az Isten számunkra már nem egy távoli, vagy akár vitatandó valóság, hanem a keresztség által Istenben vagyunk és Isten mibennünk, tehát elsődlegessége és központi szerepe van az életünkben. Másodjára a keresztségben nem én teszem magam kereszténnyé, nem a magam erejéből válok azzá, hanem Isten műve ez bennem – mondta a pápa. Bizonyos értelemben ez passzív szerepe a kereszténynek, hiszen új egzisztenciáját Istentől mint ajándékot kapja. A kereszténnyé válás harmadik következményének nevezte a pápa a többi keresztény testvérhez kapcsolódást, akik már mind Istenben vannak. Megkeresztelkedni sohasem egy magányos aktus, hanem mindig szolidaritás Krisztus egész testével.

Összefoglalva gondolatmenetét, Benedek pápa kijelentette: minthogy belekapcsolódtunk Isten nevébe, aki nem a holtak, hanem az élők Istene, valójában az örök, halhatatlan életbe merültünk bele. Élők vagyunk – mindörökre! Más szavakkal: a keresztség a feltámadás első szakasza.

A továbbiakban a pápa szentségi rítust, a keresztelési szertartást elemezte. Miként minden szentség, ez is két részből áll: matériából, ez a víz, és Szóból. Az anyagi szempont nagyon fontos: a kereszténység nem pusztán spirituális, hanem egy kozmikus valóság. Isten, mint minden anyag teremtője lép be a kereszténységbe. Az anyag és így a test is része a hitünknek, mely nem lehet pusztán spirituális, hanem Isten belemerít bennünket a keresztség által a kozmosz egész valóságába és így átalakítja azt.

A szentség másik eleme az anyag mellett a Szó, hármas formában: ellene-mondás, ígéret és könyörgés. Ezek a szavak egy döntést valósítanak meg és egész életünk útját jelentik, a keresztség előtti és utáni útját is. A keresztség nem egy félórás szertartás, hanem egész életünk teljes valósága. Hátterében ott áll az őskereszténység tanítása a két útról: az egyikre „nem”-et, a másikra „igen”-t mondunk.

Ez a „nem” hármas formában mutatkozik meg. A középső formula kérdése: „Ellene mondotok-e a bűn csábításának, hogy a bűn sohase uralkodjék rajtatok?” Ezt a csábítást a régi keresztények az „ördög pompájának” nevezték és „véres, nagy látványosságokat” értették alatta. Ez a véres látványosság azonban embereket ölt. Valójában egy olyan életútról volt itt szó, melyben az igazság csak látszat jellegű. A korai keresztényeknek ellent kellett mondania a kultúra azon típusára, mely Krisztus és Isten ellen való kultúra volt. János apostol ugyanezt a „kozmosz”, az „evilág” szóval adta vissza, nyilván az Istentől teremtett világ egy részére utal, mely szembefordult teremtőjével és önmagával is. Megkeresztelkedni azt is jelenti, hogy ellene mondunk ennek a kultúrának, mely az igazság és az információ álruhájában hazugságot beszél, amely csak az anyagi jólétre törekszik és tagadja az Istent. Ez a megkülönböztetés, ez a döntés és ez a kimondott, megvalósított „nem” egész keresztény életünk része.

Az ellene-mondás első formája: „Ellene mondotok-e a bűnnek, hogy Isten gyermekeinek szabadságában éljetek?” Ma a szabadság és a keresztény élet, mint Isten parancsainak a megtartása, ellenkező irányban haladnak. Ma azt tartják – tanította a pápa a római egyházmegyei találkozón – hogy a kereszténység rabszolgaság, a szabadság pedig a keresztény hit emancipációja, emancipáció, vagyis szabadulás végső értelemben magától Istentől is. A „bűn” szó nevetségessé vált. „Hogy is tudnám én megsérteni a végtelen Istent? Törődik is velem, ő sokkal nagyobb, mintsem hogy én meg tudnám sérteni?” – mondják. De mi keresztények, a keresztre feszített Krisztusban pontosan tudjuk, hogy Isten igenis megsérthető, sebezhetővé vált, egészen a halálig. Igenis, érdeklődik utánunk, mert szeret minket. Ezért mi a válaszunkban meg nem sérthetjük őt.

Végül az utolsó kérdés: „Ellene mondotok-e a Sátánnak, aki a bűn szerzője és fejedelme?” Mi azért mondunk „nemet” a gonosznak, mert „igent” mondunk az igaz Istennek. A régi keresztségi rítus szerint mindhárom „nem” során a keresztelendő belemerítkezett a vízbe, mint a halál szimbólumába. A pozitív rész során igazi dialógus születik, mert Isten legbenső titkát, a Szentháromságot érintik a kérdések, nem csak intellektuális értelemben, hanem megélt eseményként is.

Végül a pápa a vízről szólt, mely kettős jelentést hordoz. Egyfelől a halálra utal, mint az özönvíz, mint a Vörös-tenger vize. A keresztség rítusa nem pusztán vízzel való leöntés, hanem élet és halál megjelenítése, meghalás egyfajta életnek és megszületés egy új életre. A tenger a keresztségi liturgiában a keresztet jelenti. A másik szimbólum a forrás, mely az örök élet jelképe.

Végezetül a pápa a hosszú lelkipásztori keresztségi katekézisében a gyermekkeresztség jogosságát hangsúlyozta, szemben a gyermek leendő szabad döntését hangsúlyozó ellenvetéssel, mely nem lát új életet a keresztségben. „Magát az életet is úgy kapjuk, hogy nem választhatunk, meg akarunk-e születni vagy sem – ezért valójában az lenne a jogos kérdés, vajon helyénvaló dolog-e életet adni ezen a világon anélkül, hogy ezzel a születendő ember egyetértene. Ez pedig csak akkor lehetséges, csak akkor helyénvaló, ha biztosítani tudjuk, hogy ez az élet jó, Isten oltalmazza, valódi ajándék, a jövőbeli élet megelőlegezése” – hangsúlyozta XVI. Benedek. Majd hozzátette: ezért tehát a gyermekkeresztség nem a szabadság ellenében van, hanem éppen azért van szükség rá, hogy értelmet adjunk az élet ajándékának. Szükséges jó, amelyet fenntartások nélkül adhatunk – zárta le tanítását XVI. Benedek pápa a Lateráni Szent János-bazilikában.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír