Isten és én

jún
10

Képzeljétek el, hogy valamelyik nap az apostolok cselekedeteiből azt a részt olvastam, amikor Péter és János éppen a templomba mentek, és ott koldult egy férfi, aki béna volt, és Péter azt mondta neki: "Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!"

 Néhány sorral lejjebb azt írja, hogya béna ember, aki meggyógyult, nem tágított Péter és János mellől. Ezen azért kezdtem el olyan nagyon gondolkozni, mert voltak más emberek is, akik fizikailag meggyógyultak - mint például a 10 leprás esetében, akik közül csak egy ember ment vissza Jézushoz - de a lelkükben nem történt semmi változás. 

 Amikor én először voltam ifjúsági találkozón semmilyen kapcsolatom nem volt Istennel, de nagyon megérintett azok által az emberek által, akik körbevettek. Észrevettem, hogy ezeknek az embereknek az életében van valami, ami az enyémből hiányzik. 

Ugyanígy az a béna ember tudta, hogy itt most nem csak egy síma gyógyulásról van szó, hanem megértette, hogy ezeknek az embereknek az életében van valami, ami az övéből hiányzik. Talán nem tudta volna megfogalmazni, hogy mi az, de azt tudta, hogy az a valami neki is kell.

 Szóva az van bennem, hogy ha Jézussal élek, akkor azt az emberek észre fogják venni, de kérdés, hogy mennyire engedem, hogy az életem részévé váljon, mert ha csak kicsit része az életemnek, akkor az csak kicsit fog látszani, de ha Ő jelen van az életem minden területén, akkor az meglátszik rajtam. A viselkedésemen, ahogy ránézek valakire, ahogy beszélek egy emberrel, stb.

Szóval úgy érzem, hogy Isten arra indít, hogy még több időt töltsek vele, mert szeretne még inkább részese lenni az életemnek, és olyan vagány, mert teljesen azt érzem, hogy Istent minden érdekel ami velem kapcsolatos, és egyre inkább kezd megszünni az a hozzáálásom, hogy "jaj ezt most, hogy mondjam el neki" vagy hogy "csak nem mondhatok neki ilyet, azért Ő mégis csak Isten" és képzeljétek el, hogy azt érzem, hogy Jézus nagyon tudja értékelni, ha őszintén elmondok neki mindent és nem nézem Őt hülyének.

Szóval egyszerűen hihetetlen, hogy milyen változások történnek az életemben, én meg csak álok és pislogok, és nem győzök hálálkodni Istennek. Annyira örülök...nagyon klassz Istenünk van!