évvégi derű-ború

már
13

 

Azt már mondanom sem kell, hogy az Úr nagyon munkálkodik az életemben, ennek sok-sok jelét észre veszem és hálát is adok mindezekért. Mégis vannak bennem fájó dolgok, amelyekben úgy érzem, a sok-sok imám ellenére sincs előrelépés, változás, fejlődés. A legfájóbb az imaéletem háttérbe szorulása, a privát imaéletemé, amely a "rejtekben" történik és csak én vagyok ott meg az Úr... ez nagyon-nagyon hiányzik, mert ez mindig feltölt, megerősít és most valahogy mégis ez az, amire legkevésbé van időm, erőm, és fáj, nagyon fáj. A miséken mindig kérem az Urat, hogy erősítsen legalább a szentáldozáson keresztül, mert számomra az is olyan nagy kincs, és hát most többnyire be kell érnem ennyivel. De Jézus nagyon "rendes" velem és még így sem hagy magamra és ezért legtöbbször lelkiismeret-furdalásom van.
De legalább ennyire fájó az is, hogy Kedvesemmel a közös lelki életünk, imaéletünk eléggé nehézkesen akar működni. Igaz, vannak aprócska moccanások, de én úgy szeretném már látni a nagy eredményeket! Persze ez a helyzet is türelemre és kitartó imára tanít, de lelkem mélyén ott van a vágy és még mindig beteljesületlennek érzem. Mégis, cselekszik az Úr, és nagyon áldásosnak érzem a családos közit ilyen szempontból, amelyre a drágám általában eléggé morgolódva szokott eljönni, mégis mindig jól érzi magát, és utána kivétel nélkül értékes beszélgetésekre kerül sor kettesben, hazafele akár vagy itthon este miután a gyerkőcöt letettük. Ezekben a beszélgetésekben felszínre jön sok minden, sok sérülés, előítélet, "azt gondoltam, hogy...", és olyan jó, hogy ezeket le tudjuk tisztázni. Legutóbb is ő volt az, aki megállapította, hogy többet kellene kommunikáljunk, mert akkor nem lennének bennünk ilyen megbántódások, amiket hordozunk egy-egy ilyen beszélgetésig. Ezekért is hálát adok az Úrnak, mert ezáltal is formál bennünket, engem is, és hiszem, hogy őt is.

Az októberi karizmatikus találkozón volt szó róla a tanításban, hogy az evangelizálás otthon kezdődik el, azaz akkor evangelizálok hitelesen, ha az az életemben, a viselkedésemben, a cselekedeteimben és a szándékaimban nyilvánul meg és ez leghamarabb a családban, a legszűkebb körben érezhető, hiszen ott vagyok a legtöbbet. Ekkor én elszomorodtam, hiszen akkor talán nem is vagyok eléggé hiteles, ha még a férjemet sem tudom megevangelizálni.... és nem tudom, mit kellene még tennem, hogy még jobb példát lásson.
Azt is látom ugyanakkor, hogy nagy-nagy a szeretetéhsége, a hiánya a kedvesemnek és annyira töltekezik általam szeretetből és annyira kell szeretnem őt, bátorítanom, elismernem, ahhoz, hogy bízzon magában és elhiggye, hogy valóban jó és értékes... nem is gondoltam, hogy ennyi lelki sebet hordoz. Mindig mondom neki, hogy Isten még nálamnál is sokkal jobban szereti! Most eljutottunk odáig, hogy vágyik valamilyen bummm Isten-élményre, nem olyan aprókra-csendesekre, amelyek azért nap, mint nap előfordulnak az életünkben és ő is tapasztalja, hanem valami olyanra, hogy őt tényleg szólítsa meg az Úr és mondjon neki valamit, és akkor abba tudna kapaszkodni, abba az élménybe. Aztán mondtam, hogy ez is megtörténhet, de gyakoribb a kis apró csodákban való megnyilvánulása az Úrnak. De legfontosabb, hogy nyitott antennákkal járkáljon, és éljen, ne korlátozza le az Istennel való "beszélgetést" arra az egy-két elmondott imára, hanem legyen mindig ráhangolódva, hiszen bárhol, bármikor megszólíthatja őt az Úr, sőt, lehet, hogy szólongatja is már, csak nem hallja meg. Sad na de én továbbra is kitartóan imádkozom érte és hiszem, hogy egyetlen imám sem vesz kárba! Tudom, hiszem, hogy lesz változás, nem adom fel, hogy ostromoljam az Urat ezért, mert sok-sok biztatást adott Ő maga arra, hogy kérjünk bizalommal és imádkozzunk állhatatosan és akárhány szent példájából is látom, hogy milyen megtéréseket értek el férjeik, gyermekeik életében az imával. Szóval ez engem csak még jobban motivál.
Ami engem illet, én is sok változáson megyek át mostanában. Mostmár, hogy a gyerekem is nagyobb, nem csak az anyaság köt le, hanem a nőiesség is, a feleség-szerep is újra előtérbe került, mert nagyon fontosnak tartom és tényleg ezt ápolnom kell mindenáron. Úgy érzem, hogy átalakulok és az új Énem már sok mindent levetkőzött a régiből. És most pillanatnyilag úgy érzem, még nem vagyok felkészülve egy újabb áldott állapotra, és olyan jó, hogy ebben is mellettem áll a kedvesem és nem az idő számítgatásán csúszunk el, hanem akkor tervezünk testvérkét, amikor én is készen állok rá. Ez nagyon jó tapasztalat számomra, hogy tényleg én vagyok a fontosabb számára is, nem az, hogy mi lesz, ha kimegyünk a két évből... egészen biztosan lesz valahogy, ahogyan most is, még a törvény is megváltozott, hogy én is jogosult lehessek a gyereknevelési pénzre, úgy ezután is gondunkat viseli az Úr, és ahol báránykát ad, ott legelőt is ad... szóval igyekszem magam megtalálni újra és felragyogni mint nő, és aztán majd újra jöhetnek a babás örömek-csodák.