nézem őt

már
10

Nézem Őt. Alszik. Csendes szuszogás, félrebiccentett fejecske. Meg-megmozduló öklöcskék, kitáruló ujjak. Mosolyra húzódó szájacska, mely rögtön görbül is tovább, elégedett csücsörödésbe, morcos fintorba vagy épp szorgos szopizásba kezd. Majd újra nyugalom, melyben ott feszül a kicsi élet megannyi mozzanata.
Mocorog. Nyújtózkodik. Mint a nagyok. Sőt, sokkal igazibban. Arcocskáján leírhatatlan ábrázat csücsül: a szundi és az ébredés csatáját vívja a kicsi lény. Győz a szundi. Újra elernyed a 60 centis csomag. Mellkasán sűrűn emelkedik a nadrág, a nadrágon a kutyuska feje: mintha csak az lélegezne olyan szaporán. Visszafojtott lélegzettel figyelem azt a békét, nyugalmat, amit áraszt. Teljes lényével alszik. Igazán. Mindent belead. Csakúgy, mint mindenbe, amit tesz. Olyan igazi a sírása is, a jókedve is. Még nincs benne álarc, nincs szereplés. Önmagát adja, osztogatja. Nem számítja ki, hogy megéri-e, nem vár viszonzást sem. Nevet, mindenki örömére. Gőgicsél, nem baj, ha nem hallgatja senki. Mint a kismadár: azért dalol, mert dala van, el kell dalolnia. Ezer arca van, és mindegyikben ott sugárzik a tisztaság, ártatlanság, bizalom. Még nem csalódott, nem fél.
Felébredt. Játszik. Repdes, kézzel-lábbal, szinte elszalad. Teljes lényével figyel, elmerül a színek, formák világában. Csillogó szemeiben felsejlik az isteni világ: angyalok tánca, önfeledtség, béke, vidámság. Az itt és most-ba belefeledkezik.
Beszélget. Beszél a szeme, az arca, az egész teste. Lábacskái szaporán gyalogolnak a levegőben, suta mozdulatokkal hadonászik, karjaival úszik, repül, átöleli a világot. Ajkait formálja, nyelvét dugosgatja, közben meglepődik a hangokon, amelyeket produkál. Csilingelő hangja betölti a lelkem. Mosolya, nagy kacagása simogatja szívem. Vár, figyel, elmereng, keres a tekintete, tágra nyílt szemekkel igyekszik befogadni és elraktározni minden újat.
Sírva fakad. Előbb panaszosan, majd egyre inkább beleéli magát. Behunyt szemmel, ökölbe szorított kezekkel, nekivörösödve sír. Sírásában ott a kérlelés, a fájdalom, vagy az éhség. Oly kitartó, és nem téveszthetem meg. Ha megteszem, rögtön megesik a szívem, olyan csalódott és kétségbeesett. Töretlen bizalommal és tehetetlenül várja, hogy segítsek neki, tápláljam, babusgassam, szeressem.
Eszik. Csukott szemmel, minden mást kizárva, mohón szívja magába a tejcsit. Két öklét arca mellé húzva, később tapogatózva, megszorongatva az ujjamat, és a végén lazán lelógatva tartja. Néha felpillant rám ragyogó szemeivel. Majd újra elmélyül az evés élményében. Észre sem veszi, milyen kiszolgáltatott. Ő úgy tudja, biztonságban van. Rám bízza magát. Teljesen. Hogy is lehetne visszaélni ezzel a bizalommal?
Megajándékoz önmagával, percről percre, napról napra. Engem választott anyának, rám van bízva. És ő úgy jött, hogy tudja, jó kezekben van. Parányi élet. Nagy csoda, kisgyermekbe zárva. Felfedezésre váró titok. Ajándék. Áldás. Megtölti szívem-lelkem, éjjelem és nappalom. Át-és átjár az öröm, a szeretet és a RÁ-csodálkozás: Isten ismét tökéleteset alkotott. És ő az én fiam. Hihetetlen, mégis igaz. Védem, szeretem, élem - ez teszi hivatássá az anyaságom. Boldog és hálás vagyok, hogy részesülök ebben az égi-földi csodában: anya vagyok.