django resume file upload masters thesis proposal example ksa writing service buying a dissertation english paper piecing sue daley demystifying the dissertation use ghostwriter in a sentence critical thinking tips


a nagy IGEN

már
4

 

Arról szeretnék írni, ami nem feltétlenül látszik a fotókon. Arról, hogy mit éreztem az események közepette. Arról, hogy míg a családom, a segítőkész barátok, ismerősök izgultak, és remegtek, hogy minden jó legyen, addig én valami csodálatos lelki békét és nyugalmat kaptam az Úrtól, és erőt, olyan tartást, amit sosem éreztem még eddig. Semmi lábremegés, semmi hang-elfulladás, kamerától való lámpaláz, fölösleges izgalom nem uralkodott el rajtam, semmi sem tudta elvenni tőlem azt a tudatos jelenlétet a pillanatban, amit átéltem akkor és ott. És talán ez tette, hogy a házasság nem csak úgy "megtörtént" velem, velünk, hanem aktív résztvevője voltunk, és ráébredtem, hogy ezt a szentséget valójában mi tesszük szentséggé, és mi felelünk azért, hogy működjön. Remélem működni is fog! Működnie kell, hiszen a hármas kötél nem könnyen szakad el, és mi Istent is bevettük a kettős kötelékünkbe, hogy megerősítse azt. Hogy velünk tartson a mindennapokban. Hogy Ő legyen minden titkunk, örömünk, bánatunk első tudója. (Amúgyis Ő az,  de tudatosan próbálunk erre figyelni mi is, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla.)
Aznapra megérkezett az áldás „odafentről”, hiszen két hét esőzés után ragyogó napsütést szervezett a Mindenható nekünk. A város is díszbe öltözött, mivel az esők után minden növény kivirult, zöldellt a fű, virultak a rózsák, tisztára mosott volt minden bokor minden levélkéje. Bár ezer támadás ért egész nap, rossz hírek, hosszú útról visszafordult vendégek, balesetek az ideutazások közben, akadályok, ezek sem vették-vehették el a kedvünket. Tudtam, hogy Isten a kellő időben mindent helyreállít, és nem engedi meg, hogy bármi beleszóljon abba, ami készül. Úgy éreztem, hogy nem is a földön járok két lábbal, hanem valahogy a tenyerükön hordoznak az angyalok, és szinte röpködök. Aztán eljött a pillanat. Indulni kellett. Csodálatos volt a szentmise, csodálatos volt látni a Kedvesem ragyogó szemeit, amint édesapám a kezemet az övébe tette, elérzékenyülését, amikor a kedves papbácsink személyesen megszólította, olyanokat említve, ami az ők élményük, a kettőjük közt lezajlott beszélgetések egy-egy mozzanata, és az is szép volt, ahogyan a papbácsi kihangsúlyozta, hogy a jó asszony példáját hogyan tudom követni majd, mint a férjem segítője, társa, kiteljesítője... És jó volt szívembe vésni azt a biztatást, ami már tulajdonképpen maga a jelen, hogy bárki ránk néz, mindig mondja és mondhassa hogy: de jó nekik! Akár 50 év múlva is!
A Közisek pedig oly sok segítséggel járultak hozzá az ünnepünkhöz, kezdve a sütirakomány feldolgozásával, a lánybúcsúval, amit megszerveztek. A templomot is ünneplőbe öltöztették, sőt, még hinteztek is mikor kifele jöttünk! És a könyörgéseket is ők fogalmazták, mondhatni „ránk szabták”, mélyek és CSAK nekünk szólók voltak!
 
Amikor viszont meghallottam saját csengő hangomat a mikrofonban, ahogy kimondom, hogy téged, Cs. szeretlek, szeretetből megyek hozzád feleségül.... beleborsózott a hátam és picit elcsuklott a hangom, ez kemény ígéret és eskü volt. Azt kérem az Úrtól, hogy adjon erőt mindig ehhez tartani magam, és mindig számításba venni Isten szándékát az életemmel, életünkkel.

Nos, remélem mindenki legalább ilyen örömeket és szépeket élhet át az esküvőjén, mint én azon a csodálatos, ragyogó és örökké-a-legszebb napon!