Rabok vagy szabadok?

 

Mások véleménye gyakran befolyásol minket. Hallottam apukáról, aki azt mondta: „a fiam azért is mérnök lesz, ne mondják róla a szomszédok, hogy semmirekellő”, és anyukáról, aki ilyet mondott: „a lányom csak azért is elvégzi az egyetemet, hogy megmutassuk a rokonoknak”. Nem rossz az, ha valaki mérnöknek készül, vagy el akarja végezni az egyetemet. És az sem rossz, ha a szülők kitartásra tanítják a gyermekeiket. De a rossz motiváció rabbá tesz.
Az így nevelt gyerekek mások véleményének a rabjaivá válnak...
Nem azért teszek valamit, mert én ezt választom, mert úgy gondolom Istennek ez a terve velem, hanem azért, mert a szüleim erre neveltek, mert rokon vagy tanár az mondta, mert félek attól, hogy csalódást okozok nekik, félek attól, hogy mit fognak mondani a szüleim, a rokonok, szomszédok, barátok, tanárok, stb... A döntéseimet mások befolyásolják. Mások véleményének vagyok a rabja. Nem a saját életemet élem, hanem azt, amit mások elvárnak tőlem... És még csupán észre sem veszem, mert kicsi koromtól fogva erre neveltek, ez a „normális”: „Nem szabad olyat tenni, ami nem felel meg mások elvárásainak, amivel csalódást (és ezzel fájdalmat?) okozol.”
Egy barátom egyszer azt mondta, nagyon kell figyeljen arra, hogy mikor mit tesz vagy mond, mert rajta a kuncsaftok szeme, és tőlük függ a megélhetése. De ez annyira meghatározta a viselkedését, hogy a „kuncsaftoktól” távol sem volt képes felszabadulni... Ez szöget ütött a fejembe...
Hogyan működik ez a rabság?
 
1. Mi van akkor, ha megfelelek?
Amikor sikerül eleget tennem mások elvárásainak, megnyerni a tetszésüket, akkor megdicsérnek. Lehet, hogy nem szóval, hanem egy mosollyal, egy kedvességgel, mindenképpen ezt észreveszem. És ilyenkor megelégedés tölt el: „igen, jó voltam, ez sikerült! Yes!” De ez nem tart soká. A következő pillanatban megerősödik bennem a rabság: a késztetés, hogy „ezek után aztán tényleg nem okozhatok csalódást, most még jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit mond, sőt, mit gondol!”.  Nő az elvárás, és egyre kényszeresebben törekszem eleget tenni, egyrészt, mert szükségem van arra a jó érzésre, hogy „Igen, sikerült!”, és már szinte vadászom, másrészt mert nem akarok csalódást okozni, főleg ha még szeretem is az adott személyt! Ugyanakkor lelkiismeret-furdalás is gyötör. Vagy azért, mert tudom, hogy én nem is vagyok ilyen „jó”, vagy mert valahol mélyen belül tudom, hogy ez nem én vagyok, hogy „csalok” - egyre erősebben félek attól, hogy ha megismeri igazi énemet, akkor már nem fog szeretni, ezért megerősítem az álarcot, hogy „megtartsam a szeretetét”.
Tehát, minden egyes siker megerősíti a rabságot, gyengíti az önértékelésemet és egyre nyomorultabbul érzem magam, egyre jobban eltávolodok attól, aki valójában én vagyok, amit én igazán szeretnék, ami az én isteni elhívásom.
 
2. Mi van akkor, ha nem felelek meg?
Ha nem felelek meg, általában valamilyen kritikában van részem.
Csak a két végletet írom le, közötte sok árnyalat van.
A negatív kritika durvább megnyilvánulása: „Hát ennyire se vagy képes? Sose viszed semmire! Ennyire béna azért még Te se lehetsz!” stb. Szerintem nem kell leírni, hogy ilyenkor mit érez az ember és mennyire romboló ez, mennyire gyengül a magáról alkotott képe.
Az építő kritika, amikor valaki jó szándékkal mondja el, hogy mi volt jó, és min kellene változtatni, hogy még jobb legyen. De mivel mindnyájunknak sérült valamilyen szinten az önképünk, ezért az építő kritikát (még ha nem is minket értékelnek, hanem pusztán a teljesítményünket) mi érzékenyen fogadjuk, magunkra vesszük. Lehet, hogy tudatosan igyekszünk odafigyelni, és tanulni, de belül az van, hogy „megint nem voltam elég jó, nem vagyok tökéletes, nem sikerült, most csak szépít, de igazán nem is tetszett neki, nem fogad el engem"... Extrém esetben, az elismerésre azt mondjuk, hogy „bla-bla”, „ezt csak azért mondja, hogy valami jót is mondjon”, „ugorjuk át a mézes-mázas részt, és halljuk a lényeget, azt hogy nem vagyok elég jó”, egészen odáig, hogy „mindig baja van velem”, „én nem érek az ő szemében semmit” - és mindig csak a rossz részt hallom meg, a dicséretre azt mondom „csak duma”.
Ha nem sikerül eleget tenni az elvárásoknak, akkor úgy érzem, nem vagyok elég jó, úgyse tudok jó lenni, ezért inkább nem is próbálom. Vagy ellenkezőleg, elkezdek hajtani, bizonyítani, kompenzálni, (lásd 1.rész) és ha újra nem sikerül, akkor még jobban letör, mert megbizonyosodom arról, hogy nem vagyok elég jó.
Másrészt félek attól, mit mondanak rólam, ezért vagy felveszek egy „nem törődöm” álarcot és eljátszom, hogy „engem nem érdekel mit mond más” – és ennek következményeként a kapcsolataim kihűlnek, felszínessé válnak, rideg és távolságtartó embernek könyvelnek el, ami tovább ront a helyzeten.
Vagy felveszem az „áll-alázatos” álarcot. És folyton lehúzom magam: „hát én csak ilyen vagyok, én buta vagyok, nem vagyok képes semmire”... boccs, hogy élek - ezzel pedig megpróbálok „kihúzni” másokból egy kis szánalmat, sajnálatot, dicséretet. Tudom, hogy ezt én csaltam ki, de ez is több a semminél. Sok ilyen „ó, én nem vagyok képes semmire”-típusú embert ismerek... Nemrég a Megasztárban is volt egy extrém eset Sad
Tehát minden egyes kudarc, rombolja az önértékelésemet, rontja a kapcsolataimat, elszigetel.
 
Szuper! Szóval sem ez nem segít, sem az. Akkor meg minek hajtani? - hm... észrevetted, hogy ez megint a „nem felelek meg”-mentalitás? A „nem törődöm”-álarc?
 
Felismertél magadban valamit a fentiek közül?
Mert ha igen, akkor az jó: te is ember vagy! Smile
Mi tehát a megoldás?
Előbb lássuk mi a probléma.
Az a gond, hogy sikerül-e megfelelni vagy nem sikerül?
Nem!
A probléma abban van, hogy meg akarok felelni mások véleményének, elvárásainak!
Szóval azzal van gond, hogy megtanultam vagy megszoktam azt, hogy meg akarok felelni.
Ez egy jól berögzült gondolkodás és viselkedés mód, amin nem lehet egyik napról a másikra változtatni. (és talán nem is lehet teljesen kiiktatni)
A megoldást Pál apostol adja meg:
Újuljatok meg gondolkodástok szellemében /Ef 4,23/
és
Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét?
Talán embereknek akarok tetszeni?
Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája. /Gal 1,10/
 
Nem szolgálhatok két úrnak: vagy Isten tetszését keresem, vagy az emberekét.
Fontos mindig megvizsgálnom magamban a belső motivációimat: ezt most azért akarom, azért teszem, mert Isten ezt helyezte a szívemre, mert ÉN fontosnak tartom, vagy azért, mert mások mondták, elvárják, mert ha nem teszem, akkor mások ki tudja mit gondolnak majd rólam? Van-e bennem félelem, megfelelés vágy?
Ha felfedezem, hogy rossz a motiváció, akkor nem kell azonnal elvetnem a gondolatot, hanem meg kell vizsgálnom: mit akar Isten ezzel? Mit tenne Jézus?
Ez tudatos önnevelés.
Én pár éve művelem, és lassan bár, de sokat haladtam. Néha nehéz, néha még visszatér a régi, jól begyakorolt, belém nevelt gondolkodás, viselkedés. De most már hamar észreveszem, mert az mindig letör. És ha észreveszem, hogy megint le vagyok törve, mint a bili füle, akkor megvizsgálom, hogy mitől is? És így lépésről-lépésre haladok önmagam és Isten egyre jobb megismerésében. Haladok a szabadság felé!
Ha tömören akarok fogalmazni, akkor csak meg kell térni Smile ebben az értelemben: hogy nem az emberek tetszését keresem, hanem az Istenét, azt a belső vágyat, amit Isten a teremtésemkor belém helyezett, hiszen Isten bennem él és belülről irányít. Minden nap és minden helyzetben.
Azt mondta Jézus, hogy az igazság szabaddá tesz /Jn8,32/.
Amikor felismerjük Isten igazságát egy helyzetben, az szabaddá tesz ebből a rabságból, hogy félelem nélkül és megszabadulva az ellenség kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban járjunk előtte napról napra, amíg élünk. /Lk 1,74-75/