Gondolatok a semmittevésről

jún
26

      Reggeli imám - megvolt. Kissé zavartan, igaz, de megvolt. Délutánra eljutottam abba az idilli állapotba, amelyikben nincs semmilyen kötelező tennivalóm, pancsolhatok egy kicsit az időben. Ezzel együtt rámszakadt a visszahőkölés is: hogyan kamatoztassam ezt az időt úgy, hogy ne szemcsés bánatként, könnyelmű pazarlásként tekintsek vissza rá? Sóhajtoztam a pihenés után, s íme, mikor ajándékba kapom, rögtön át akarom lényegíteni valami hasznosabb, "profitteljesebb" időtöltésbe. Miért oly nehéz csak lenni? Miért félek az ürességtől? Miért menekülök a szükséges semmittevéstől? Hiszen ahhoz, hogy legyen valami, kell előtte a semmi. Isten is a semmiből teremtett valamit, Neki is kellett a semmi. Menekülök az önnön ürességem, kongásom elől? Álljon meg a menet! Ezt már nem, kérem szépen! Még azért sem menekülök. Megtanultam: menekülni gyávaság és csak nehezíti a fejlődést. Inkább bámulok ki a fejemből ölemben a semmittevéssel, mintsem belemeneküljek valami szórakoztató bódulatba. Annak is megvan az ideje, de nem most, amikor ölemben a semmittevés oly ritkán fellelhető kincse. Igaz, elég nehezen viselem a semmittevés fáradalmait, nem vagyok hozzászokva. Folyton kínoz a tettvágy - vagy helyesebben: tettkényszer. Olyan ez, mint mikor egy tehervonat fékez, hogy megálljon: csikorog, nyikorog, sípol, csattog, erőlködik a sebesség ellen, de meg kell állnia ahhoz, hogy a vagonok tartalmát kiürítsék, vagy az üres vagonokat megtöltsék, vagy a szállítmányt lecseréljék. Aztán utána úgyis továbbindul. Csak megállni nehéz egyrészt a megszokott sebesség miatt, másrészt, mert félek attól, hogy sok az üres vagon, ami manapság kicsit ciki (nem tudom, miért), vagy esetleg attól, hogy az a keveset, ami a vagonban van, ellopják, s még nagyobb lesz az ürességem. Pedig egy ilyen tudatos és szándékos semmittevéses megállás lehetőség a szemetes vagonok takarítására, a mozdony pihentetésére, és arra is jó, hogy megcsodáljam a tájat, amelyen épp áthaladok. Legyen valami halvány képem arról, merre jártam, ha majd egyszer megkérdezik!

      Tehát a semmittevéssel töltött pihenés nem egyszerű. Legalábbis nekem. Megvilágíttatik lelkem biciklista-természete, amely csak akkor érzi jól magát, ha teker, hajt, tevékenykedik, mintha Isten ellenszél lenne, amit csak hajtáskor, sebesség mellett lehet érezni. Hiszen lelkem folyton Istent szomjazza, akár ezt érzem, akár valamilyen más nyugtalanságot. Nem könnyű megtalálni Istent a semmittevésben. Túlságosan ahhoz vagyok szokva, hogy lelkem csak az aktivitásban nyugszik meg, Isten (akire szomjazik) az aktivitással található meg, azaz kel valamit tennem ahhoz, hogy Istennel találkozzam: imádkozzam, összpontosítsak, néha kínlódjak, elmélkedjek, hívjam segítségül képzeletemet, szolgáljak, beszélgessek emberekkel. Félreértés ne essék, fontos a tevékenység és szükséges az Úrral való kapcsolatban, de nem tekinthetem receptnek. Isten ott a madárcsicsergésben. Sokat hallottam már erről, de ennyire elevenen még nem kerültem vele szembe. Itt volt az ideje a semmittevésnek.

      Holnap aztán úgyis egy intenzív tevékenység -hetem lesz a Szentjánosbogár-táborban...